A KIMTE (Karcolat Irodalmi és Művészeti Egyesület) "Álmodj másnak ajándékot" c. meseíró pályázatán 4. helyezést ért el Benczes Laura 9.a osztályos tanulónk.( A képen éppen az oklevelet veszi át.) Gratulálunk a helyezéshez! A díjazott írást itt olvashatjátok, de aki többet szeretne tudni Lauráról és az írásairól, látogassa meg a weboldalát.

                                             Mosoly, ölelés egy kedves szó

Nemsokára karácsony. Már átrendezték az áruházakat, a boltok polcai tömve játékokkal, csillogó-villogó bigyókkal, színes dobozokkal, amikben autók, babák, játékok, felnőtteknek csecsebecsék, illatszerek, hasznos és haszontalan holmik várják a vásárlókat. Reklámok a tévében, újságokban és mindenféle reklámlapokon az ajándékokról és az „alacsony” árakról, vidámságot, mosolyt ígérve, aminek a gyermek, vagy felnőtt arcán kellene megjelennie. Kezdődik a sürgölődés-forgolódás, vásárlás, kívánságlisták írása. Van gyerek, aki maga készíti ajándékát apunak, anyunak, pulóvert köt a nagyi. Majd karácsonykor a tévében a családi szeretetről és együttlétről szóló filmeket vetítenek, mindenki izgul, mit is kap a másiktól, és hogy vajon örül-e a másik, ha megkapja az ő ajándékát. Aztán eljön a nagy este, és akkor – ajándékozás, fényképezkedés, elhangzik százszor is, hogy köszönöm, majd villanyoltás… és másnapra az egész elfelejtődik.

Az a szokás alakult ki, az emberek azt hiszik, hogy az ajándéknak megfoghatónak, egy tárgynak kell lennie. Persze szép ez így, és igaz, örömöt szerez egy szép társasjáték, könyv, divatos ruha. De csak ünnepnapokon kell ajándékozni? Csak valamiféle tárgy lehet az az ajándék? A kedves szavak és gesztusok? Ha nem is feltétlenül karácsonyi ajándékok, de jólesik mást felvidítani mosolyunkkal az utcán, és ezt megtehetjük akár minden nap. Nincs annál kedvesebb ajándék. Ajándékozni lehet egyfolytában és nem kell hozzá kiüríteni a pénztárcánkat. Egy-két ölelés, köszönöm – az a mélyről jövő, őszintén hálás köszönöm – a már említett mosoly, vagy a hallgatás. Igen, a hallgatás is. Hiszen ha valamelyik szerettünket bántja valami, illik csendesen, odafigyelve végighallgatni. Néha ez is elég. Majd átölelni, és sugározni azt, amit nem lehet becsomagolni.
Elvárások. Általában elvárjuk, hogy ha nem is drága ajándékot, de valami szépet és hasznosat kapjunk, ami tetszik, amit egy hétnél tovább fogunk szeretni. Így van ez a viselkedéssel is: ha azt akarjuk, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy azt elvárnánk, mi is adjuk meg ezt. És milyen jó reggel iskolába, vagy munkába utazva, idegeskedve egy pillanatra elfelejteni mindent, és észrevenni egy idegen mosolyát. A szánk akaratlanul széthúzódik. Ezek hétköznapi ajándékok, minden napra több, és több ajándék.

Én is kaptam már ilyen ajándékot, és adni is szeretem. Egyik nap nagyon izgultam iskolába menet. Aznap két tantárgyból dolgozatot írtunk, haragban voltam az egyik barátommal, egyszóval nagyon ideges, és kedvetlen voltam. Szomorúan nézelődtem mindenfelé, amikor megakadt a tekintetem egy idős nénin. Kedvesen mosolygott rám. Először azt hittem másra mosolyog, a szemem sarkából kerestem azt a valakit, de tényleg engem nézett. Nem volt mit tenni, én is elmosolyodtam, csakhogy viszonozzam a kedvességet. De nem egy őszinte mosoly volt az, inkább erőltetett. Zavartan el is fordultam, és belegondoltam, hogy talán nekem is tiszta szívemből kellene mosolyognom. Elgondolkodtam… Tanultam a dolgozatokra, nem kell idegeskednem, majd sikerül valahogy. Nem először vesztem össze a barátommal, biztosan kibékülünk. Végül is, neki volt igaza. Megmondom neki kerek perec, biztosan megbocsájt. Huh! Szusszantottam. Hirtelen a megkönnyebbüléstől és örömtől szélesre húzódott a szám. Ezzel az őszinte mosollyal fogom megköszönni a néninek az ő mosolyát. Már fordultam is felé, de az ülésen már más ült. A néni biztosan leszállt, miközben elgondolkodtam. Mindegy, akkor most én vidítok fel egy idegent. Remélem sikerül! És mindenkire rámosolyogtam. Aztán az iskolába érve a barátommal is kibékültem. Nem szavakkal. Persze már nyitottam a számat, el is kezdtem mondani, hogy „bocsánat”, de meglepett egy öleléssel. Becsuktam a számat, és én is megöleltem.

– o –

Hazafelé a buszon egy kis jegyzetfüzetbe firkáltam, kevesen utaztak, így nyugodtan elterültem egy ülésen, nem is nagyon figyeltem arra, ahogy az emberek felszálltak, meg leszálltak a buszról. Aztán valaki megszólított:
– Szabad ez a hely?
– Persze – mondtam. – Tessék leülni! – és egy kicsit összébb húzódtam. Felnéztem, és… a reggel velem utazó öreg néni ült mellém. Rápillantott a noteszemre, amibe kis figurákat rajzolgattam, gyerekarcokat, grimaszolós lányokat, divatos ruhákat, ötletes frizurákat. De most abbahagytam a rajzolgatást, és a nénit bámultam, aki megint rám mosolygott. Olyan kedvesen, hogy aztán az én szám is mosolyra húzódott.
– Szép rajzok – mondta.
– Köszönöm.
– Gyerekek.
– Igen, gyerekeket rajzolgatok a legszívesebben. Biztosan azért, mert én is az vagyok – mosolyogtam. Nem tudom, miért, de jólesett beszélgetni ezzel a nénivel.
– Én is voltam ám gyerek! – mondta a néni, mintha bizonygatni szeretne valamit. Kicsit hallgatott, aztán a szemembe nézett.
– Elmesélhetek valamit? Csak úgy, eszembe jutott. Nem zavarlak egy kis mesével? – kérdezte óvatosan.
– Jaj, én nagyon szeretem a meséket, a történeteket – vigyorogtam, mert ez tényleg igaz volt, és nagyon érdekelt a néni története. A néni megigazgatta a kendőt a nyakán, és úgy mesélt, mintha egy könyvből olvasna:

Egy kislány üldögélt az ablakban. Kint csepergett az eső, majd lassacskán egyre nagyobb cseppek hulltak az égből, egyre gyorsabban, mígnem csak úgy zuhogott. A szobában, ahonnan nézelődött, gyerekek nyüzsögtek. Egy körbe rendeződve ültek a padlón, és a karácsonyról beszélgettek, amiken végül össze is vesztek.
– Én karácsonyra akkor is szívesebben kapnék egy plüsspacit, mint babát. Az a kisbabáknak való – mondta egy kislány.
– Ahogyan viselkedsz, te is az vagy – vetette oda egy idősebb lány. Egy csíkos pólós kisfiú eleinte csendben hallgatta a vitájukat, felállt két zsenge lábára, megvakarta a pocakját, majd visszahuppant a szőnyegre.
– És te mit kérnél karácsonyra? – kérdezték tőle többen is.
– Fú, hát… annyi mindent, hogy azt nehéz elmondani. Jó sok könyvet, és számítógépes játékot, és társasjátékokat, hogy együtt leülhessünk játszani és együtt nevethessünk. – mondta a fiú. Az ablakban ülő lány felfigyelt ezekre a szavakra. Sokáig nézte a fiút, a szemeiben valami megcsillant. A fiú ezt észrevette, pedig a lány azonnal elfordult, és ismét kibámult az esőcseppekkel beborított ablaküvegen. A fiú nem hagyta annyiban, rákérdezett:
– És te, mit kérnél?
A lány meghökkent. Már többször kérdezték tőle hetekkel karácsony előtt. Általában hasonlót válaszolt, mint a többiek: játékokat, háziállatot, szép ruhákat. Ám belül mindig másra gondolt, amit nem mert senkivel se megosztani. Félt, hogy kinevetik, vagy nem értik meg. Mindannyian körülötte kis naivak és butácskák, mohók. Ő maga is mohó volt, évről évről egyre jobban vágyott már valamire, nagyon éhezett rá. Bár ezt a „valamit” a barátaitól, más gyerekektől is megkapta, mégis nagy űr tátongott a lelkében. Mint egy puzzle – ha egy kis darabka hiányzik, már nem az igazi a kép, amit éppen összerak valaki.
A fiú csak várt, bár már kezdte elveszíteni a türelmét. Mivel a lány nem reagált, visszafordult a gyerek-csapathoz és tovább beszélgettek. Hirtelen nagy zaj kerekedett, a két legidősebb összeveszett. Ők már nagyok voltak a többiekhez képest, komolyabban gondolkodtak, hasonlóan a lányhoz. Amikor mindketten viharosan kirohantak a szobából, a többiek elcsendesedtek. A lány felállt és odament a körhöz. Ránéztek.
– Hallottad, min vesztek össze? A kicsik előtt! – méltatlankodott a nagyfiú.
A lány bólintott.
– Ugye milyen durva? Addig volt jó, amíg a kicsik a játékokra gondoltak, nem arra, hogy kik is ők. Nézd, már el is sírta magát – fogta karjaiba az egyik pizsamás kislányt, akinek a szemei megduzzadtak és könnyekkel teltek meg.
– Végre – mondta.
– Hogyan?
– Végre megtudták. Épp ideje volt már. Meddig áltathattuk volna őket? Míg az évek során lassan rádöbbennek, kik ők? Talán hamarabb megkomolyodnak, mint te vagy én.
A másik lány lerakta a babát és felállt.
– Hogy mondtad?
– Még mindig nem érted? Tíz éves vagy, és még mindig arra vágysz, hogy karácsonyra mennyi cukorkát és ruhát kapj. Nem kellene ennél több?
– Ékszerek?
– Nem! Család! Szeretet! Tudod én mire vágyok évek óta? Hogy legyen egy otthonom, egy saját otthonom két szülővel, akikhez hazamehetek. Hogy vacsora közben beszélgessek és nevessek a szüleimmel. Hogy esti mesét mondjanak nekem, még akkor is, ha már túl idős vagyok hozzá. Legyen kihez odabújni, ha bánatos vagyok, legyen kivel megosztanom a titkaimat, legyen valaki, aki mindenben támogat és segít. Legyenek valakik, akik felnevelnek, és velem vannak, ha jó, ha rossz!
A tízéves lány megrezzent. Úgy érezte szédül, és a két térdére rogyott. A fiú aggódva odacsusszant hozzá, hogy minden rendben van-e. A lány viszont nem volt rosszul – csak megvilágosodott. Úgy érezte, most már mindent ért. Most már tudja, mit akar. Most már nagyon akarja azt, és ez a hiányérzet minden egyes percben nőtt, és nőtt, átvette a hatalmat a lelkén. Rájött, hogy azok a kis ajándékok nem is kellenek neki igazán. Mind áltatás volt. Saját magát áltatta. Nem azokra vágyott a legjobban.
Visszament az ablakhoz, rákönyökölt a párkányra, és könnyekkel küzdve azt mondta, nézve az utcán elhaladó családokat:
– Én ilyen ajándékra vágyom…

– Jaj, kicsim, nem kell leszállnod? – kérdezte hirtelen a néni. Úgy elmerültem a történetet hallgatva, hogy észre sem vettem, ahogy befordult a busz a sarkon, és kinyíltak az ajtók.
– Dehogynem! – ugrottam fel. Kapkodva összeszedtem a táskámat, a noteszomat, és még időben kiszálltam, mielőtt a busz tovább indult volna. Felnéztem az ablakra, és még láttam, hogy a néni integet, és mosolyog, nagyon kedvesen, bólogatva.

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.