Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov (1899, Szentpétervár – 1977, Montreux), nemesi származású orosz író, bár sok helyen élt, többek között Amerikában is. Ebből kifolyólag sokan szeretnék amerikainak átkeresztelni, hisz sok művét már angol nyelven vetette papírra. Nyugalmas, normális gyermekkora után a világ felfordult, s éppen ezért alkotja a Nabokov-művek lényegét a fenyegető irracionalizmus.

             Végzetes védelem (az újabb kiadásban: Luzsin-védelem) 1930

A regény a Luzsin-család boldogtalanságával kezdődik. Mint tudjuk az Anna Karenina első mondataiból, hogy minden család a maga módján boldogtalan. A fiúcska érzi, hogy amikor vége a nyárnak, valami „visszataszító, lehetetlen, elfogadhatatlan világ jön.” Az előérzet (történelmi távlatokban is) beteljesedett: osztálytársai „a vécén közös erőfeszítéssel megpróbálják a fejét a kagylóba hajlítani.” Vigaszt a 'puzzle' jelent, azt egyedül is lehet játszani. A sakk majd azért lesz végzetes, mert legalább ketten játsszák.

            A fordulópont: „amikor hirtelen kihunyt az egész világ, mintha elfordítottak volna egy kapcsolót, és a homályban csak egyetlen dolog világított volna fényesen: a sakk.” Nagy mérkőzése Turatival azt eredményezi, hogy az egész világ kísérteties sakkvilággá vált, amelyben neki védekeznie, menekülnie kell. Rettenetes a múltja, mely üldözi. Talán az a leggyötrőbb a mi korunkban is, hogy minden ismétlődik. Ki kell szállnia a játékból. Ez a megoldás.

            Lélektani regény, tudatregény, nagy dráma. A valóság foltokban van jelen. Impresszionista, asszociatív stílusa nagy élmény. Ízelítőül egy mondat: „Szállt a zene, az üres szobát elöntötte a fény, vöröslött a görögdinnye sebe…”

            A Meghívás kivégzésre későbbi regény. (1938) Ez már csupa látomás, a börtönben játszódik (Nemcsak Dánia börtön.) Viszont a hős picike, törékeny testébe olyan lélek szorult, mellyel felveszi a harcot a rabtartóival. Kimondtam önmagamat, ki tudtam mondani önmagamat, hangoztatja boldogan Cincinnatus. (A római történelemben az ősi római egyszerűség és erkölcsiség mintaképe.) Bűne, hogy átlátszatlan: nem bocsátja át az idegen sugarakat az áttetsző lelkek világában. Mondani se kell nagyképűen (tanárosan), hogy Nabokov hősei a teljes elidegenedettség és kiszolgáltatottság világában élnek. (Bár – csekélyke engedményként – minden szereplőnek van egy észrevehetetlen hasonmása, fantomja is, aki megteheti mindazt, amit az adott pillanatban hősünk tenni szeretne, de nem tehet. Pl.: Cincinnatus fantomja rálépett Rogyion [bak- és fokhagymaszagú, vörös szakállú börtönőr] arcára.)

            „Leéltem 30 évet a tapintható látomások közt, titkolva, hogy én élő és valódi vagyok.” – fakad ki Cincinnatus. Mindenki a börtönőre volt. Mindenünnen látszik az erőd. Nem véletlenül hasonlították ezt a művet Kafka regényeihez. Minden csak színjáték, sőt még a természeti jelenségek is: odakint „ízléssel színre vitt zivatar zúgott.” Anyjához így szól: „maga is csak olyan paródia.” Ne vegyük tőle rossz néven, először látta életében. Végtelenül humoros az a pók is, mely minden fejezetben/börtönben feltűnik. Mély értelmű Nabokov humora: „az ön fejére ráteszik a vörös cilindert” nem jelent mást, mint hogy önt lefejezik: „az előadást, holnap utánra tűzték ki.”= a kivégzés holnapután lesz.  

            A kivégzésre való készülődés ünnepélyessége, szertartásossága összejátszásra utal. Az elítélteknek el kell ismerni bűnösségüket, el kell fogadni az ítéletet, akárcsak a kirakatperekben, végül is „Cincinnatus létezése alapvetően illegális.”

            A végén, hisz csak a tudatban zajlik az álarcosbál, közeleg az ébredés. Minden díszlet összedől, a kivégzés elmarad, ki kell szállnia a játékból, s Cincinnatus olyan lényekhez indul, akik hozzá hasonlóak.

2010.05.12.                                                              LP