Kertész Imre: Haldimann-levelek

(Magvető, 2010)

            A könyv jó bevezető Kertész Imre világába. Segít megérteni életének egy szakaszát, s ezáltal jelenét. Ki tulajdonképpen Eva Haldimann? Egy Svájcban élő irodalmár, aki 1947-ben vándorolt ki Magyarországról. Összehasonlító irodalomból doktorált 1951-ben. Kritikusi pályafutását a 60-as években kezdte. Felmérhetetlen érdemeket szerzett a magyar irodalom ismertetésében a német nyelvterületen.

            A könyv három részből áll: az első részben Kertész Imre levelei olvashatóak, melyeket 1977-től 2002-ig, a Nobel-díj elnyeréséig írt a vonzó, irodalomértő asszonyhoz. Az utolsó levél Éva Haldimanntól származik, benne a következő megállapítással: „a Nobel-bizottság soha nem talált érdemesebbet.” Ezt követik a jegyzetek, melyek még jobban megvilágítják a hátteret. Ez a fejezet Eva Krüger és Hafner Zoltán munkája. Végül nagyon értékes rész a Függelék, melyen közlik Eva Haldimann legfontosabb, a Neue Zürcher Zeitungban megjelent recenzióit. A legvégén ismét Kertész Imre következik két interjúrészlettel: szóban mondja el legfontosabb mondanivalóját.

            A Nobel-díj persze nem jelent semmi megnyugvást. A könyv a rendszerváltás és azt követő zaklatott évtized krónikája. Először visszapillantunk az íróval a múltba, a „mögöttünk tátongó szakadékba”, a diktatúra évtizedeibe. Majd a Bécsből írott levelekből megismerjük a felszabadulás mámoros érzését, végül kiderül, hogy „a világ tébolydája ezúttal őrjöngő fázisába lépett, a roham kitört rajta, és ledobni készül kényszerzubbonyát  (…), itt megint a tébolyultak számítanak a normálisoknak, az őrült hadarás és makogás minősül az új beszédnek, és ami a Nyugaton azért még szégyennek számít, az itt nemzeti dicsőség!”

            Mit írna ma? Sejtjük, de az majd egy másik könyv tárgya lesz, ha megérjük.

2010.05.18.                       LP