Írás, olvasás, felelősség

(Töredékes jegyzetek Németh Pál könyvéről)

        Tizenöt év tanulmányait, esszéit gyűjtötte össze Németh Pál. Művét a szerző édesapja emlékének ajánlja, aki Somogyjádon volt lelkész. Talán nem véletlen, hogy a somogyjádiak kérésére írta meg Illyés Gyula az Éden elvesztése c. oratóriumát, miként ezt Czine Mihály írta előszavában. Czine sose volt csupán tudós egyetemi tanár, hanem úgyszólván a magyarság képviselője. Később a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka, majd az országos zsinat világi elnöke. Nagyon pontosan fogalmaz a bevezetőben, amikor méltatja szerzőnk gondolkodásmódját, stílusát.

            Fontos még a könyv élén két idézet, melyek a lelkész, tudós szellemi érdeklődését jelöli ki. Az egyik az a szféra, mely fölöttünk van, a másik a mi korunk.

*

            Németh Pál szívem szerint idéz Rousseau-tól: „Ami engem illet, amikor tanulni óhajtottam, ez azért történt, hogy magam tudjak, nem pedig azért, hogy oktassak; mindig azt tartottam, hogy mielőtt másokat oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget;” A tanárnak is holtig kell tanulni. De kitől? „Szóba kell állni azokkal, akik évszázadokkal előttünk jártak…” Szükséges megvetni lábunk olyan talajon, amely kívül esik a jelenkoron.

            Két alappillér fontos: önbecsülés és mások tisztelete. Bármelyik hibádzik, sérül: összeomlik minden kapcsolat.

*

            Külön választja az isteni szférát és korunkat. Értékeket keres. Begyűjti, összegzi mindazt a bölcsességet, melyet a filozófusok a századok során felhalmoztak. Hány gondolkodó fő portréja teszi vonzóvá a könyvet!!

            Jó lenne, ha „egyre többen gondolkoznának magukról a dolgokról, és nem elégednének meg azzal, hogy csak könyvekről, másoktól mondottakról gondolkozzanak.” Persze nem a minden áron való eredetiség a fontos, hisz Herder szerint is „két vagy három gondolat hegyén lebeg minden.”

            Ne találjunk ki minden áron gondolatokat, hanem találjunk rá a fontos, életbevágóan fontos gondolatokra.

            Azt hiszem, az átélt gondolkodásról van szó.

*

            Mennyire aktuális Schopenhauer ítélete: „… a stílus a gondolatnak képe: homályosan vagy rosszul írni annyi, mint homályosan vagy zavarosan gondolkozni.”

            Ehhez hozzáteszek még egy sokszor idézett mondatot Buffontól: „A stílus maga az ember.”

*

            Minden tanulmány, esszé tartalmaz egy új gondolatot, vagy másképpen világítja meg a már elkezdettet. Rávilágít arra, hogy a „teológia, filozófia, irodalom, művészet vagy természettudomány lényegét tekintve formálás, formát adás.” Talán ebben az esszében (Keresztyén kultúra – keresztyén társadalom) bírálja leginkább korunkat, a felelőtlen magatartást. Pontokba szedi a teendőket a keresztyén hitet illetően: látni az igazat, bízni az igazságban, igazolva látni az igazat.

*

            Most nagyot ugrok, évezredeket vissza az időben. A tudós lép elénk az Ószövetség világa c. fejezetben, aki ismeri a keletkezés rejtélyeit, mint búvár a tenger mélyét. Irigylésre méltó nyelvtudás birtokában, azt vizsgálja szerzőnk, hogyan hatott az ókori keleti kultúra a Biblia világára, a zsoltárokra. A zsoltárok, ill. a Biblia meghatározott kontextusban jött létre, hisz „Izrael már földrajzilag is az ókori Közel-Kelet része volt.”

            A különféle hatásokra különféle válaszok születtek. A legérdekesebb védekezés az áthasonítás. A „pogány kánaáni Bacal-himnuszt” Jahvét dicsőítő zsoltárrá alakítottak. A tanulmányból megtudjuk, hogy mennyi szempontot kell figyelembe venni a régi szövegek kutatójának, hogy elkerülje a dilettantizmus vádját. Részletesen bemutatja a helyzet bonyolultságát az Aton-himnusz és 104. zsoltár példáján. Kulcsszavai: vizsgálat, megértés, interpretáció, racionalitás.

            Aztán áttér a zsoltárra, mint művészi formára. Először is jó definícióját adja a zsoltárköltészetnek: „vannak olyan gondolatsorok, amelyek feszültsége a közlés rendkívüli nyomatékát kívánja, s ennek kifejezési formája a zsoltárköltészet…”

            Majd érthetővé teszi a személyes és a közösségi élmény összefüggését, és végigköveti, hogyan alakult ki az óhéber verselés, mely a „grammatikai szerkezet” megismétlésén, ill. a párhuzamosságon alapul. Jó példa erre egy részlet a 29. zsoltárból:

                                               „Jahve hangja a vizek fölött,  (…)

                                                Jahve a nagy vizek fölött

                                                Jahve hangja erős

                                                Jahve hangja hatalmas

                                                Jahve hangja cédrusokat tördelő,

                                                Tördeli a Libanon cédrusait.”

                                                           (Komoróczy Géza ford.)

            Bemutatja azt is, hogyan épülnek föl a babiloni, ill. a bibliai zsoltárok.

*

            Végül az iszlám, mely külön világ. Azóta Németh Pálnak külön könyv is született az iszlámról, de ez a néhány fejezet is sokat ad az érdeklődő olvasónak.

*

            A szerző ajándékaként vettem kezembe ezt a könyvet. Megörültem, hogy itt Lőrincen – lelkészként, tanárként - csöndben egy tudós elme működik. Valamikor pici gyerekkoromban én is hallgattam az igét. Büszke voltam Károlyi Gáspárra, Szenczi Molnár Albertre és sokakra, akiket a debreceni kollégium nevelt. Együtt szenvedtem a Szabó Magda megidézte gályarabokkal, s amikor felzengett a zsoltár, öröm fogott el, hogy ilyen nagy, erős emberek közé tartozom.

(Németh Pál: Az írás és az olvasás felelőssége, Mundus Kiadó, 1998)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.