Ványa bácsi: a szembenézés fájdalma, tudni, hogy minden reménytelen.  Jó címe volt Almási Miklós könyvének: Mi lesz velünk Anton Pavlovics Csehov? Fehér, áttetsző műanyag függöny fogad, mely óv az esőtől, s csupán sejteti a helyszínt. Esővel kezdődik, esőben tűnik el a látomás. A díszlet is némileg bizonytalanná teszi a teret, az ajtók a semmibe nyílnak. Nincs fogódzó.

            Csak látszólag nem történik semmi. Valójában mindenki gyötrődik. Asztrov őszintesége a nyitány. A közönyből a halk reményen át a szánalmas durvaságba vált át magatartása, de minden marad a régiben.

            A professzor fegyelme szinte megbonthatatlan. Még a félelme is elszáll, mintha nem is lett volna olyan rettenetes. A feleségen azonban elcsúszik a maszk, nemcsak a vidéki háztól búcsúzik, de nyugalmától, reményeitől is. Felizzik, majd elhamvad minden. A lámpa is lassan kialszik, s sötétbe borul az egész világ. A fájdalom (egy Csehov-novella címe is) vonul végig a művön, s egyre erősödik. Nemcsak a jövő reménytelen, a múltról is kiderül, hogy hiábavaló és fölösleges volt minden áldozat.

            A tapsnál, amikor meghajolnak a színészek, a legtöbb mosolyog. Játék volt. Amit láttál, festett vérzés volt csupán.

            Az aluljáróban nincs hajléktalan. Pedig jó volt, hogy minden fényes színházi estén emlékeztetett valami arra, hogy hol, melyik országban élek.

*

            Éppen azon meditáltam, trappolva az úton, hogy az emberi társadalom általam belátható része, hála istennek, mennyire békés. Pedig talán elég oka volna, hogy a másikra támadjon. De nem! Az emberek villamos után szaladnak, nem néznek haragos szemmel a szabálytalankodó autósra, piaci kosarat cipelnek, amikor a gyógyszertárnál befordulva a sarkon a következőket hallom: „nincs szamuráj kardom, de veszek egyet, s levágom mind a két kezét.” Szinte menekülésre fogom a dolgot, és eltűnök a ködben.

*

            Megengedő mondat Bertolucci a XX. századában. Olmo fenyegető rémet lát Attilában, és azt kéri Alfredótól, hogy szabaduljon meg tőle. A válasz: nem lehet, hozzátartozik az apai örökséghez.

*

            Két szereposztás. Vígszínház.

            A padlás, 1988. Kaszás Attila, Igó Éva (Süni szerepében), Tábori Nóra, Hegedűs D. Géza, Méhes László, Rudolf Péter, Pápai Erika (Kölyök, ugyanabban a szerepben), Balázs Péter, Vallai Péter (Detektív, ugyanabban a szerepben), Seress Zoltán, Sipos András.

            A padlás, 2011. Szőcs Artur, Tornyi Ildikó, Igó Éva (most Mamóka), Szemenyei János, Sarádi Zoltán, Pápai Erika (Kölyök!), Csőre Gábor, Juhász István, Fesztbaum Béla, Vallai Péter (Detektív), Gyuriska János, Lázár Balázs.

*

            Othello a Vígben. Othello világa katonás világ: durvaság, menetelés, rohangálás, üvöltözés, egyenruhák, fegyveresek, ivászat. A szókincs is ennek megfelelően alakul. A parancs: feljebb menni. Hangban társul hozzá az ütemes, kemény zene, látványban a színpadot betöltő sötét rácsok, vaslépcsők. Othellonak is érdesnek, szögletesnek, rekedtnek, fékezhetetlennek, vaknak kell lennie. Nem kell ide szépség. Desdemonának az arcára van írva: hogy kerültem én ide.

*

            Cosi fan tutte az Operában. Egyetlen izgalom: otthon hagytuk a színházjegyet. Meg leesett  Despina fél bajusza. Egyébként mindenki hallatlan udvarias volt.

*

            Örkény hagyatékából: „Kelet-namíbiai köztársasági elnöki hivatal felvesz érettségizett munkatársat (magyarból minimum 3-as osztályzat), a helyesírási ismeretek hiánya nem akadály. A pályázatokat a ’Majd beletanulsz, öcsi!’ jeligére kérjük a kiadóba!”

*

            Próféciák. Az emberiség jó ideje letért a józan ész útjáról. A felvilágosodás hite csak bizonyos területen érvényesült. Kiszámíthatatlannak, veszélyesnek látszik, ami korábban oly biztos, ígéretes volt. Márquez írja: „az idő fokozatosan megvetemedik.”

            A folyamatról az is tanúskodik, hogy az irodalmi alakok közt nagy számmal fordulnak elő olyan őrültek, akik igazat jövendölnek, akik az őrület álarcába bújva mondják ki az igazságot. Korábban is voltak persze „szent őrültek”, de korunkban egyre kevésbé lehet megkülönböztetni a normálistól. (Valahogy úgy, mint Poe egyik novellájában.)

            A világháború általános őrületébe egész jól beleillik a Tóték Cipriáni professzor próféciája: „Inas be. Rásegíti Cipriánira a kényszerzubbonyt. Mariska egyre nagyobb rémülettel hallgatja a professzor jósszavait. Rémülete lassan átragad Tótra is. 'Annak, ami most van, egyszer vége lesz. Ennek az átkozott háborúnak és ennek az egész átkozott világnak is vége lesz!’” Igazat mond, de nem akarja elhinni senki. Éppen úgy jár, mint Somlyó György versében a pici öregasszony. (Mese a tébolyról és az ép észről) Őrült volt, mert nem tudta, hogy igazat mond, mi nem voltunk őrültek, mi tudtuk, hogy igaz. Csak nem hittük el, mert nem akartuk elhinni, távol akartuk tartani a jövőt, persze nem lehetett – idézem most idézőjel nélkül Somlyó versét, melyet villódzó játékossága tesz vonzóvá. A belvárosi kis öregasszony Kasszándrává változik: „Mindnyájan el fogunk pusztulni, jönnek a martalócok, és nem kegyelmeznek senkinek. És bélyeget sütnek a húsunkba. És vagonokba raknak, mint a barmot. És sose látjuk viszont ezt a lakást. És megnyúznak minket elevenen. És füstté és korommá….”

*

            Nagyon röviden (annyi élmény): Mikve a Vígszínházban. Bárhol játszódhatna, ahol összeütközik az emberség és a megrögzült, megvadult hagyomány.

            Munkácsy a Nemzeti Galériában. Debrecen után újra a Trilógia előtt, de jó a hozzá vezető út is. Majd Nemzet és művészet. Tóth Krisztina verse a Magyar Kultúra Napján: Anyai üzenetek.

            Végül Lear a Nemzetiben. Sokszor eszembe jut a régi előadás. Most – életemben először – díszpáholyból nézem, hogy „árad el a gonoszság”.

2011. jan. 31.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.