Ladányi  tanár úrtól, akinek többször is olvashattuk a blogban értékes írásait, ezúttal mi is elköszönünk. Köszönünk mindent, és jó pihenést, tartalmas időtöltést kívánunk!

 

 Búcsú

 

                                                       „Türelmetlen ver a szívünk strázsát,

                                                         mint az őr ha tudja már váltását.”

              Amikor kis gimnazista voltam, a kőbányai Szent László Gimnázium padját koptattam. (Akkoriban elvették a „szent” jelzőt, csak I. Lászlónak hívtuk királyunkat.) Tudtam persze a Steinmetz Gimnáziumról, híre eljutott hozzánk. Ám sejtelmem se volt, hogy későbbi feleségem, még hamvas-fiatalon ide járt. Míg az én vonatom füstösen dohogva ért be Kőbánya-Felső vasútállomásra, addig ő könnyed léptekkel sétált át park dús fái között, úgy ahogy nem ismertem, s már nem is fogom megismerni soha, noha egy évjárat vagyunk.

            Akkor még nem meredt maga elé Kondor Béla szobortekintete, de lázas gyorsasággal születtek meg vásznain angyalai, Krisztusai, világot átfogó szerkezetei. Szécsi Margit Kleopátrához hasonlítható arca még csak a Szép versek lapjain volt látható. Akkor még úgy éreztem, Nagy László talán nekem mondja megrendítően a Versben bujdosó c. költeményét egy író-olvasó találkozón. Nem gondoltam volna, hogy szobrának avatóján én is ott lehetek a parkban, s a gyönyörű beszédet az a Vasy Géza fogja tartani, akinek aláírását őrzöm egyetemi indexemben. 

            Minden út ide vezet. Itt tanított valaha Tegzes tanár úr (a Lászlóból ismertem, nagy tekintély volt), unokájának én lettem az osztályfőnöke. Titokzatos módon itt kezdett tanítani Mollay Károly, a német nyelvtörténet kutatásának nagy alakja. Szóljon neki is a köszönet. Nem sejtettem, hogy majd Pestszentlőrincen nyomába fogok lépni.

            Kevés az ismeretünk arról az univerzumról, amit egy iskola sok évtizede jelent. Számtalan tanár és diák váltja egymást. Mérhetetlen gazdagság! A cseppben is itt van a tenger, a tengerben elveszünk, összevegyülünk a többi cseppel, átadjuk egymásnak azt, ami lényeges, aztán a vakító fényességben eltűnünk, mint a pára. Én még mindent megkaptam az előttem járó nagy generációból.

            Annyi éven át jó volt bejönni, beszélgetni, hogy miről, ki tudja már, de hogy kivel, az volt a fontos. Meg könyvek között lenni. Tanárok, takarítónők, portások, íróasztal mögött ülők néztek biztatóan rám. Bárcsak be tudtam volna bizonyítani – ez volt legfőbb célom -, hogy nem érdemtelenre pazarolták jóindulatukat, aranyat érő tudásukat, tapasztalatukat, annyi mosolyt. Sorra veszem gondolatban összes iskolámat, s megemlékezem a halottakról is.

            Magamnak már csak az a kötelesség marad, melyet Babits így fogalmaz meg:

 

                                      „Eredj haza, hol nincsen óra,

                                              hol fájó fejed megpihenhet

                                              s ütemes csönd lesz ringatója….”

 

             

2011.06.16.

                                                                           Ladányi Péter

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bagolyhir.blog.hu/api/trackback/id/tr172991337

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zsolt520 (Kovács Zsotza Zsolt) · http://zsotza.blogspot.com 2011.06.28. 15:23:41

Milyen szeretettel,és tisztelettel ír a Tanár Úr még az iskola "szürke eminenciásairól" is! Felüdülés olvasni. Felüdülve,kipihenve visszavárjuk!

konyvtarosok 2011.07.07. 17:48:12

@Zsolt520: Ladányi tanár úr sajnos nem jön ősztől, nyugdíjba ment...
süti beállítások módosítása